„A célom az volt, hogy misszionárius legyek” - interjú a PTF rektorával

Csaba Ungvári, 2015. nov. 26. 12:31   [ 2015. nov. 28. 8:38 frissítve ]

Csiffáry Zsuzsanna beszélgetett  Paul Graczával, a Pünkösdi Teológiai Főiskola rektorával

Paul Gracza, aki 1997 óta a budapesti Pünkösdi Teológiai Főiskola főigazgatója, majd rektora, az USA-ból, a Missouri állambeli Springfieldből érkezett családjával. Az amerikai misszionárius és tanár okkal választotta éppen Magyarországot, hiszen nagyszülei magyar kivándorlók voltak. Isten munkálkodását és jelenlétét gyermekkorától kezdve tapasztalja életében. Érettségi után az amerikai Assemblies of God felekezet teológiai mesterképzésén tanult kultúraközi szakirányon. Texas államban öt évig szolgált fiatalok között egyetemi lelkészként. Vezetői tevékenysége mellett az MPE Agapé gyülekezetében szolgál.

Mi volt az első gondolatod, amikor a főigazgatói, rektori munkádat elkezdted?

Az, hogy sok szempontból nem vagyok felkészülve a feladatra. Az egyik ilyen ok a nyelvi hiányosságom, ami miatt kicsit hátrányban érzem magam. A másik oka kezdeti szkepticizmusomnak, hogy nem sokat tudtam a felsőoktatási rendszerről és a hivatalos intézkedésekről. Volt tehát akadály, amit le kellett küzdenem.

Úgy tudom, hogy Springfielben doktori tanulmányokat folytatsz. Beszélnél a témádról?

Egy kutatást végzek a Magyar Pünkösdi Egyházról. Az általam vizsgált gyülekezetek lelkipásztorainak munkáját vizsgálom meg, azt, hogy mit hangsúlyoznak a szolgálati életükkel. Így különösen sokat beszélek lelkipásztorokkal, s tartom velük a személyes kontaktust. További kérdéseket boncolgatok, azt például, hogy hol vannak a prioritások a szolgálati életben, hogyan van összekötve a prédikáció és evangelizálás a hitbeli gyakorlattal. Úgy érzem, hogy a kutatásomat komolyan kell folytatnom.

Mesélj arról, hogy milyen érzés a vizsgáztatónak a vizsgára készülni? Módosul-e a vizsgáztatói módszered így, hogy felváltva vagy mindkét helyzetben?

Igyekszem teljesíteni a követelményeket, hiszen felelősséggel tartozom nemcsak magamnak, de annál inkább hallgatóimnak, és nem utolsó sorban Istennek. A hitelességem nagyon fontos. Ami a vizsgákat illeti, a tantárgyakat teljesítettem. Nincs több vizsgám, a disszertációmhoz még minimum két év szükséges.
A tanulásról annyit, hogy úgy éreztem, 25 évet visszaléptem, hiszen 25 évi szünet után kezdtem el újra tanulni. A diákokkal mindenképpen együttérzek. Különleges kihívás számomra a levelezősöket tanítani, tudniillik család és munkahely mellett vesznek részt a PTF tanulói vérkeringésében. Tudom, nehéz koordinálni az életünket, ez nekik duplán nehéz „műszak”.

Az Istent szerető ember is eltávolodhat Istentől. Volt az életedben ilyen szakasz? Milyen körülmények idézték ezt elő, és hogyan lábaltál ki belőle?

Már egészen fiatalon az életemet Istennek adtam. Gyerekkoromban, édesanyám pozitív befolyása alatt nevelkedve bibliakörben ismerhettem meg a Szentírást, és annak igazi mondanivalóját. Az egyetemen viszont részt vettem olyan világi tevékenységekben, amelyek Istennek annyira nem tetsző cselekedetek voltak. Belekóstoltam a bulizásba, alkoholt fogyasztottam, és egyebek. Sajnos nem éreztem belső motivációt arra, hogy változtassak a felvett rossz szokásaimon. Az egyetemen sokat sportoltam, ösztöndíjas kosárlabdás voltam, ez nagyon ment nekem, ebben sikereket értem el, és maga a siker az, ami motivált. Az első egyetemista nyaramon, 19 évesen olvastam egy könyvet a Szentlélek keresztségről. Amikor ennek a könyvnek az olvasását befejeztem, éreztem, hogy nekem erre van szükségem. A Szentlélek érintésére újra elkezdtem Istenre szomjazni. Konkrét élményem is van erről. Egyszer felszálltam egy buszra, ami Washintontól New Yorkig vitt. Senki nem volt mellettem, egyedül utaztam, és csendben imádkozni kezdtem. A 12 órás utazás alatt megvallottam bűneimet Istennek. A következő pillanatokban nagy erőt éreztem, a Szentlélek betöltött, hatalmas békesség öntött el, óriási érzés volt ez számomra. Ezt a két különleges órát használta fel Isten bennem, hogy közölje akaratát a szolgálatomat illetően. Ennek a belső kijelentésnek köszönhetem, hogy itt vagyok Magyarországon.

A családtól való távollétet hogyan élitek meg a feleségeddel?

Most különösen nehéz helyzetben vagyunk. Amikor a '90-es években Magyarországra jöttünk, otthonosan éreztük magunkat itt. Nem volt számunkra idegen ez a környezet. Tisztában voltunk azzal is, hogy négyévente fogunk hazajárni Amerikába. A szüleinknek nagyon nehéz volt, hiszen nem nagyon ismerhették meg az unokáikat ebben az időszakban. S ezzel válaszolok is a kérdésedre, most különösen nehéz helyzetben vagyunk, hiszen mi kerültünk a feleségemmel ebbe a helyzetbe, amiben korábban a szüleink voltak. A mi gyerekeink most távol vannak tőlünk, hazaköltöztek, arról nem is beszélve, hogy a szüleink betegek. Rossz érzés, hogy mi nem tudunk segíteni.

Tudunk arról, hogy régen szenvedélyesen kosárlabdáztál. Jut időd erre a sportra?

Sajnos, egyáltalán nincs időm rá. De nemcsak az időhiány miatt nem kosarazom. Úgy 28 éves koromig játszottam, 31 éves voltam, amikor gerincműtéten estem át Magyarországon. Hosszú folyamat volt a gyógyulás. A műtétem után másfél évvel kimentünk kosarazni a barátokkal. Hirtelen mozdulattal felugrottam, lezuhantam, és eltört a sarkam. Hat hétig gipszben voltam, így azóta nem is nagyon erőltetem ezt a sportot.

A feleséged mivel foglalkozik?

Ő nagyon sokoldalú, és épp' annyira elfoglalt. A Lydia magazinnál 6-7 évig főszerkesztőként dolgozott. Mivel nekem főigazgatóként egyre több lett a feladatom, azt kértem tőle, hogy koncentráljon a családi tevékenységekre, gyerekeinkre. A helyi gyülekezetünkben sokat tevékenykedett női szolgálatokon, gyerekeknek is sokat segített. Kilenc évvel ezelőtt megküzdött a mellrákkal, és időközben a húga meghalt. Nagyon nehéz időszak volt ez a számunkra. Hogy túllendüljön ezen az időszakon, különböző textil bábokat készít, kiállításokat rendez, keresztény és nem keresztény nők között is szolgál. Azóta pedig egy foltvarró szakkörben is tevékenykedik, sok amerikai nemzetközi magazinban jelent meg cikk a munkásságáról. Most éppen bibliakört vezet, s felkérték, hogy ő legyen a tinédzserkoordinátor. A Szent László gimnáziumban, ahová a gyerekeink is jártak, angol nyelvű tanárként alkalmazzák, de neki ez is egyfajta önkéntes szolgálat. Harminc éve vagyunk házasok, és mindig meg tud lepni azzal, ahogyan a dolgokhoz hozzááll. A nagy bajokban, nehézségekben is nyitott, jókedvű. Elképesztő ember.

Egyéves távollét után tértél vissza Amerikából Budapestre. Mi történt ez év alatt?

Mi itt Magyarországon misszionáriusként vagyunk. Támogatást kapunk anyagiakkal és rendszeres imával. Mindig van egy 5 éves ciklusunk, amiből egy évet otthon Amerikában töltünk el. Ebben az évben is beszámoltunk a munkánkról. 6200 km-t vezettünk, 31 különböző államban, 105 gyülekezetben voltunk, és 125 embernek meséltük el bővebben, hogy mit is tevékenykedünk itt Magyarországon.

Bizonyára észrevehetőek a kulturális és egyéb különbségek az amerikai és a magyar diákok között. Miben látod a legfőbb különbséget?

Csak a felsőoktatási rendszerben látok különbséget, a diákok között más izoláltságot nem.

Kire tekintettél példaképként kortársaid közül a pályád során?

Jó értelemben vett, egyszerű lelkipásztorokra és barátokra néztem fel példaképként, akik jó szóval és imával segítettek rajtam.

A hited hogyan segített, vagy akadályozott mindabban, amit véghez vittél a pályán és a magánéletedben?

Nagyon érdekes, mert egyetemi koromtól kezdve tudták, hogy hívő vagyok. Szívesen beszéltem a hitemről, nyitott voltam az ilyen jellegű beszélgetésekre. Fiatal koromtól kezdve az volt a célom, hogy misszionárius legyek. Mondhatom, hogy az akadályról nem voltam hajlandó tudomást venni.

Képzeljük azt, hogy 2035-öt írunk. Ha visszatekintesz, mit tettél az elmúlt 20 évben?

Mindig vágytam arra, hogy sok helyen szolgáljak. Időközben egyre több feladatot kaptam, így lehetetlennek tűnt, hogy több helyen végezzem jól a munkámat. Viszont rájöttem arra is, ha tanítok, a tanítványaim viszik el az itt tanultakat az általam áhított helyekre. Ha 20 év múlva visszanézek, szeretném úgy látni a hitoktatókat, keresztény lelki gondozókat, hogy a munkájuk egyben a szolgálatuk is. Ez az álmom. Így hintem én a magokat.